Túl is éltem az első hetemet. Sőt, azt kell, hogy mondjam, a végére nem túlélés volt, hanem valóságos feltöltődés!

Mindannak ellenére, hogy úgy sikerült összerakniuk az órarendet a becsült és szeretett – ó, hát természetesen – felsőbb körökben mozgó egyéneknek, hogy pénteken legyen a legtöbb óránk, pontosan tíz, nagyon jól éreztem ma magam. De komolyan.
Hihetetlenül szeretek blogokat olvasni, ezért van, hogy napi szinten nézelődök az oldalak között, keresgélek, amíg nem lelek egy aktív, esetleg érdekes vagy épp humoros oldalra. Így esett meg, hogy ráakadtam egy kis csapat oldalára, ahová el is röpít titeket ez a link. Az igazat megvallva rengeteget nevettünk rajta Manonnal, sőt, olyan tekintélyes röhögőgörcsben törtünk ki a viccesnek szánt irományok olvasása közben, hogy utána a többiek kíváncsiskodva érdeklődtek, hogy min szórakoztunk ennyire.
A félreértések elkerülése végett egyébként jobbszeretek kitalált neveket használni az ismerőseimnek, szerintem ez adja meg igazán a titkos napló feelingjét a blognak.
Szóval alapvetően minden figyelmünket igyekeztünk a reggel kezdődő öt rajzórának szentelni és ugyan a rajztanárunk hihetetlenül kedves és aranyos volt, örült, hogy végre láthat minket és mi is neki, a harmadik óra környékén már eléggé lankadt a figyelmünk. Inkább csaptunk át egy kiégett olvasóklubba, mint komoly portrékészítésbe, de valahogy nagyon hiányzott nekünk ez és a tanárnő is teljesen megértő és jó fej volt. A kemény kezdés után szükségünk volt Manonnal erre a feltöltődésre, elvégre is a sok hülyéskedéssel kiadhattuk a bennünk kavargó feszültséget.

Ennek ellenére egyébként egyszerre dolgozunk keményen a tanulmányi eredményünkön, haladunk a jó érettségi felé, illetve építjük az osztály közösségét, ami két év marakodás után elképesztően jó irányba halad. Itt mutatkozik meg az, hogy igenis mindenre van megoldás és nem biztos, hogy szükséges lépés elhajítani a dolgokat a francba, miután sokadjára elbuktunk a megjavítása közben. Sőt, ezek a viták szerintem mindannyiunkat rádöbbentettek arra, hogy fontos tekintettel lenni a másikra és elfogadni a hibáit, megbocsátani.
Úgyhogy őszinte jókedv és kacagás uralkodik a teremben, már ha lehet ezt ilyen gyermetegen és mesésen megfogalmazni és ma valahogy nem nehezedett a vállamra a közelgő érettségi terhe. Egyre többen biztatnak ezzel kapcsolatban is, idősebb és fiatalabb barátaim is, sőt, annak örülök a legjobban, hogy a szüleim az eddig megismert szigoruk mellett hihetetlenül megértőek és támogatnak, amiben csak tudnak.

Egyre jobban érzem azt, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy töretlenül ismét belelendültem a blogolásba. Rengeteget írok ide, tudom tartani a tempót, illetve a történeteimen is gőzerővel tudok dolgozni és a héten elkezdett Darth Maulos irományom is elképesztően jól halad és annyira büszke vagyok magamra, amiért tetszik az olvasóközönségemnek. Michelle mondta is a napokban, hogy ha kész leszek vele, mindenképp publikáljam, mert nagyon élvezi a soraimat.
És így is fogok tenni!

Na most úgy istenesen beütött nálam a pánik. Hihetetlen, hogy hazafelé utazva, a héven csücsülve ecseteltem a barátaimnak, hogy teljesen felesleges az érettségi miatt aggódni, most pedig rettegve pörgök a székemben, azon kattogva, hogy mégis mi lesz velem. Túlélem-e egyáltalán ezt az évet és nem, nem a vírusra gondolok. Az van a fejemben, hogy előbb visz el a stressz, mint a tiara – mamám szavajárása, viccből így szokta nevezni.
Őszintén szólva mióta abbahagytam a tanulást, úgy pörgettem végig a különböző oldalak érettségivel kapcsolatos inspirációs üzeneteit, mintha fegyvert fogtak volna a fejemhez, de még mindig nem érzem úgy, hogy segítettem vele magamon. Ráadásképp még az edzés sem nyugtatta meg a lelkemet, pedig a baráti társaságom mellett ez az a dolog, ami mindig jó hatással tud lenni rám és lesöpri a vállamról a mindennapok terhét.

Hát most nem sikerült. Félek.

Tudom, ezen előbb-utóbb mindenki átesik, legalábbis a legtöbb ember elképesztően feszélyezve érzi magát a nagy nap előtt, én pedig főként feleslegesen aggódom, ugyanis nem hogy én, de az osztály nagyobb része is már most elkezdte átvenni a tételeket, de basszus. Hihetetlen, mennyire ki tudom akasztani saját magam és minden bizonnyal másnap ismét béke fogja megmelengetni a testemet – ha már a takaró nem tud délig vigasztalni –, ennek ellenére most úgy igazán kiszaladnék a világból, ha lenne bármilyen természetfeletti, különleges erőm, hogy vissza se kelljen térnem.
Bár annak hihetetlenül örültem, hogy magyarórán valahogy szóbakerült a Star Wars, amire elképesztően rákaptam az utóbbi időben – nem is tudom, hogy hagyhattam ki az életemből –, ráadásul pont az érettségi tételek átbeszélése közben. Igen, jóra gondoltok.
Mindannak ellenére, hogy sok problémánk adódott bizonyos tanárainkkal, ők is érzik a ránk nehezedő stresszt és alapvetően igyekeznek támogatni és biztatni minket, segítőkészek és nyugodtak, ami segített rájönni arra, hogy nem olyan kegyetlen mumusok, mint azt három éven keresztül gondoltuk. Mindössze csak motiválni szerettek volna minket, noszogattak, hogy tanuljunk és érjük el a céljainkat, még ha a maguk olykor dermesztő módján is tették ezt. Nem arról van szó, hogy próbálom ismételten a jót belelátni az emberekbe, hogy jószándékot keresek a rossz tettekben, hanem tényleg így van. Nem rossz emberek.
Szóval a magyartanárunkkal együtt megbeszéltük, melyik tétel lenne jobb a számunkra, melyiket mondanánk el vagy írnánk le neki szívesen, a Star Wars pedig kiegészítésként jött fel, mint olyan mű, amit elemezhetünk, ha arra a feladatra kerül a sor. Hát igen, nagyon vigyorogtam, ugyanis az első nap utáni perceimet azzal töltöttem, hogy felirogattam a nevem a füzeteimre és ráragasztgattam mindegyik legelejére a bevásárlóközpontban beszerzett újságomból a matricákat.
Mit mondjak? Apu egyszerre gondolhatta azt, hogy egy idióta vagyok, másrészt pedig szerintem próbálta visszafogni a röhögőgörcsét, amikor egy boldog óvodás ábrázatával meglengettem előtte a Star Wars címmel ellátott gyerekújságot.
Természetesen nemet mondott két értetlen mosolygás között, én pedig büszkén kijelentettem, hogy van félretett zsebpénzem, megveszem abból. Nem bántam meg.

Azt kell, hogy mondjam, az írás nagyon sokat tud segíteni. Meglepő, hogy negyed órányi pötyögés mennyire meg tudott nyugtatni és most már nem is érzem akkora súlynak ezt az érettségi dolgot, egyszerűen csak érthetően rástresszelek, mint minden velem egykorú, pedig tudnom kellene, hogy nem lesz gond. A tizedikes történelem kisérettséginél is ez volt, rettegtem, remegtem, minden bajom volt, aztán összeálltak a csillagok és én voltam az, aki elsőként húzott, amiért odanyújtotta a tanárnak a megírt tételeit – ami segített neki a feleltetésben –, aztán meglengette a kezében a Jokert és elégedett vigyorral kiszambázott a teremből a tripla ötösével.
Sőt, utána még egyértelmű helyre is tettem vissza a Jokert és segítség gyanánt elmondtam az osztálytársaimnak, hogy ha nagyon bizonytalanok, a pad bal szélén találják. Az egyik srác ki is húzta és utána nem győzött hálálkodni a segítségemért. Jól sikerült a felelete.
Nagyon örültem neki.

Meglepően jó volt ez a nap. Mint említettem, féltem a korábbi tapasztalataim miatt, hogy nem lesz gondtalan évkezdésünk, de a közösséget szemrevételezve kellemesen csalódtam. Mindenki jókedvűen köszöntötte a másikat, nem láttam árgus pillantásokat a kételkedő csapattól. Bár az tény, hogy ennek ellenére megmaradtak a régi jó szokásaiknál és az egyik lány fennhangon visította ki a gondolatait, de azt hiszem az ő esetében ez már megszokott dolog. Egyébként is, szerintem butaság egyfolytában puffogni azon, ha valakinek vannak rossz szokásai. Nekem például itt van a hatalmas szám, a humorom, ezeket pedig hajlamos vagyok talán az átlagosnál többet használni, dehát milyen lenne a világ a bolondok nélkül?

Összességében az egyetlen, ami nagyon bosszant, az a sulival járó rengeteg kötelesség. Félreértés ne essék, itt nem a tanulásra és egyebekre gondolok, hanem arra a sok megkötésre, ami a vírus elkerülése végett született. Sokszor gondolok bele abba, mi lenne, ha nem is létezne ez az egész hülyeség, ha a ki tudja, kicsoda nem ette volna meg a ki tudja, micsodát. Rengeteg mindent el lehetett volna kerülni, természetesen – az első és a második világháborút is, mi? –, de ezek mind olyan dolgok, amiken persze, elagyalhat az ember, de nem fog megváltozni.
Mindenesetre szerintem jobb félni, mint megijedni és hálásak lehetünk a vezetőinknek, hogy igyekeznek megoldást nyújtani a problémára – nem, itt nagyon nem arra a bizonyos épületben ülő megmondóembertömegre gondolok...
Meg tudom érteni a tanárok aggodalmát is, hiszen a nagyrészük nem a fiatalabb korosztályt erősíti, mégis úgy vagyok vele, hogy legszívesebben magam mögött hagynám ezt az egész pánikot, ezt a feszültséggel járó, problémás időszakot. Fogalmam sincs, mennyi ideig fog tartani ez az egész, de jó lenne, ha minél hamarabb lecsendesülne. Tudom, erre egészen kis esély van, elvégre is azt mondják, hogy ez a rohamosan növekvő statisztika a második hullám, egyértelműen, de mégis szeretek eljátszani a gondolattal, hogy hamarosan vége.

A szalagavatónk is kérdéses, ahogy sok más dolog is. Igazából annak örültem, hogy tavaly meg lettünk kímélve a kisérettségitől, idén mégis jó lenne előre felkészíteni magam lelkiekben az érettségire és túlesni a kisebb, gyakorlós verzióján, még ha nem is repesek az örömtől miatta. Mégiscsak jó lenne egy főpróba az éles helyzet előtt. Meglátjuk.

A barátaim legalább büszkék voltak rám, amiért ezúttal meglepően felkészülten csücsültem végig az első napot, nem felejtettem otthon semmit, a szerencsétlenségemből adódóan nem szorultam semmiféle segítségre és még türelmesen is végigültem a három osztályfőnöki órát, sikerült megmaradni a popsimon, ami nálam elég nagy szó. Összességében sok tervem van erre az évre és a minden lében kanál, pörgős természetem egy kicsit háttérbe fog szorulni, ha szeretném tényleg odatenni magam és nyugodtan, megfontoltan elébe vágni a tizenkettediknek – a tanulásra, edzésre és a családomra összpontosítva.
Bár egy picit visszatérve az első mondatomra igazából egy hetet sem adtak – biztos otthon felejtem a tornazsákom, biztos nem lesz kedvem reggelit készíteni, szóval majd jó baráthoz híven sunyin elkérem valaki nassadagját, ésatöbbi. Én azt mondtam nekik, hogy nem, kizárt! Már csak magamnak is bizonyítani szeretnék, hogy nem vagyok már kisgyerek, akit babusgatni kell.

Elég sok ideig eltörölhetetlen feszültség volt az osztályban. Tudjátok, az a fajta, amit egyszerűen bármennyire görcsösen akarsz megoldani, akkor sem megy, ugyanis minden érintett félben sértettség és harag van.

Nem kevés alkalommal próbálta az osztály lerendezni a leginkább két emberrel járó heves vitákat, de valahogy sosem találtuk meg az aranyközéputat, az pedig csak hab volt a tortán, hogy minden adandó alkalommal, amikor egy békésebb, barátságosabb időszak ütötte fel a fejét, ők megjelentek. Ott voltak a kedves mosolyukkal, a hízelgésükkel, aztán a következő pillanatban csak annyit lehetett észrevenni, hogy ismét megkezdődtek a kibeszélések, a hátbatámadások és viták vihara támadt minden egyes nap. Tényleg mindennap.

Nem kellett igazából sok idő, hogy tartósan kiboruljunk és ugyan az a legjobb megoldás az ilyen jellegű problémákra, ha az érintettek leülnek és megbeszélik, de a szó szoros értelmében lehetetlen volt éretten megoldani a helyzetet. Elvégre is ha adott egy nagyon hosszúra elnyúlt vita, az ember akaratlanul is védekező üzemmódba kapcsol és foggal-körömmel önmagát védi és hangot ad a sértettségének.

Ebből a helyzetből tanulva igyekszem pozitívan kezdeni az utolsó évemet. Az a helyzet, hogy egy egész osztály érintő, hatalmasabb vita óta valahogy sokkal elfogadóbb lett az a két ember is, akik leginkább hajlamosak voltak kirobbantani ezeket a háborúkat. Igazából meg kell, hogy mondjam, eléggé feszélyez annak a gondolata, hogy ebben az évben is ugyanez lesz – békésen kezdődik, aztán megint jön valami, amibe bele lehet kötni –, de ilyen törékeny kapcsolatok esetében szerintem az a fontos, hogy megtanuljuk tisztelni egymást és akkor se álljunk bele a másikba, ha épp kivetnivalót találunk benne. Persze ha ezt egy másik embertől olvasnám, egyből visszavágnék, hogy no shit, Sherlock, ezt mindenki tudja, csak mégsem teszi meg, de alapjában véve az őszinteség is egy olyan dolog, amit használhatsz fegyverként, de segíthetsz is vele. Nem feltétlenül kell rögtön ledöfni vele a másikat és a lehető legsértőbben elmondani, hogy eleged van belőle.
Mivel az ő hozzáállásukon nem tudok változtatni, de a sajátomon igen, igyekszem türelmesebb lenni. Ez abból a szempontból még aktuálisabb, hogy kifejezetten szükség lesz elbeszélgetnem egy barátommal, aki elég nehéz eset. Egy hozzá hasonló, akaratos személyiség pedig több, mint elég ahhoz, hogy át tudjam értékelni magamban a dolgokat és előbb gondolkodjak, mint beszéljek.

Az mondjuk másodlagos dolog, hogy hű vagyok a hajam színéhez és a lehető leglobbanékonyabb személyiséggel próbálok szót érteni a türelemmel, de végtére is az ellentétek vonzzák egymást.

Már tizenhét éve próbálom megtalálni önmagam. Több-kevesebb sikerrel úgy érzem, jó úton haladok, de valahogy mégis újra és újra előtörnek a régi aggályaim, amik teljesen tönkretették a 2019-es évemet.
Ezzel az oldallal egyfajta menedékhelyet, kapaszkodót szeretnék nyújtani magamnak, hogy jobban megismerjem a lelkemet, hogy el tudjam fogadni magam a hibáimmal és a gyengeségeimmel együtt.

Azt hiszem azért kezdtem bele ezerszer, azért ejtettem már meg rengeteg kezdést, mert sosem voltam tökéletesen elégedett magammal, de rá kellett jönnöm, hogy tökéletes alapvetően nem létezik és ha szeretnék igazán pozitív változásokon keresztülmenni, ezt a tényt tényleg, őszintén el kell fogadnom.
Az őszinteséggel kapcsolatban pedig azon van a hangsúly, hogy önmagammal legyek őszinte. Végtére is ha az ember nem tudja elfogadni saját magát és tabuk nélkül megnyílni, amikor egyedül van, akkor másoknál sem fog menni. Nekem pedig feltett szándékom, hogy helyrerakjam magamban azokat a dolgokat, amik a tavalyi évem során szétestek és teret adjak az új dolgoknak, tapasztalatoknak.
Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű, de senki sem mondta, hogy változni és változtatni egy kétperces dolog.

De kezdetnek már arra büszke vagyok, hogy egy év után őszinte lelkesedéssel meg mertem lépni ezt, ki mertem mondani, mit érzek igazán és hogy a félelmeim gátoltak meg abban, hogy szívvel tudjak írni.
Első lépés ahhoz, hogy kicsit közelebb kerüljek a céljaimhoz, nem?