Van még valaki, aki használja a G-Portált?

Eltelt két év, én pedig betegeskedem - szeretem is a telet -, ennek a végterméke pedig az lett, hogy a semmiből eszembe jutott a blog és úgy döntöttem, felnézek.

Nem úgy tűnik, hogy sok mindenről lemaradtam, de néha azért jó visszanézni, már csak az emlékek miatt is.

Hogy mi történt az elmúlt két évben? Ó, egek, rengeteg minden. Leginkább megtanultam értékelni önmagamat ahelyett, hogy olyan barátságokat kergessek, amiknek nincs jövője, illetve végre boldogabb kapcsolatban vagyok, mint valaha. Nekem ez éppen elég.
A húgommal elég szoros a kapcsolatunk és igyekszem egyengetni az útján, amit a szüleink nem igazán tesznek meg, a bátyám pedig egy jó ideje megelégelte az itthoni dolgokat és elköltözött a párjával. Most egész békés kis élete van, már csak mi ketten maradtunk a fészekben, de ha minden jól megy, én is hamarosan kirepülök.

Az egyetlen gondom igazából, hogy nem igazán tudok elhelyezkedni a szakmámban, nehéz a munkakeresés a múvész oldalon. Tavaly megszereztem a második szakmámat is az OKJ-s képzés keretein belül, mit ne mondjak, elképesztően túlhajtottak minket, az iskola pedig szokás szerint nem foglalkozott azzal, hogy nem mindig az utolsó pillanatban kellene varriálni. Mindenesetre sikerült és elképesztően odatettem magam.

Hollandiát is megpróbáltuk. Adódott egy munkalehetőség, ahol sajnos eléggé átvágtak minket, úgyhogy inkább egy kisebb nyaralás volt a párommal. Nem érzem annyira keserúen magam, hiszen a cég húzását leszámítva pozitív élmény volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántam meg eszméletlenül, hogy esélyt adtam a tömérdek red flag ellenére is. De sajnos így alakult, jelenleg picit döcögősen mennek a dolgok, de igyekszem fejleszteni magam és elhelyezkedni ott, ahol érdemes.

Közben megváltozott a nevem is, szerettem a Çalsifert, de a Freyának ezalatt a két év alatt mélyült a jelentősége és a szívemhez nőtt. Valószínúleg majd átírom a korábbi posztoknál, de az is lehet, hogy újabb két év múlva találkozunk.

De ez már a jövő zenéje.

Majdnem fél év. Egek. Rendesen elhanyagoltam az oldalt.
Viszont nem arról van szó, hogy nem szeretek írni és gondolni azokra az emberekre, akik érdeklődve olvasnak engem, egyszerűen csak nem igazán volt időm. Tudjátok, az érettségi, tervezgetés a jövőmmel kapcsolatban, kifogni egy olyan alkalmat, amikor Pfizer-oltásra tudok jelentkezni, miegymás.

Egyszóval nagyon sűrűek voltak az elmúlt hónapok és nem éreztem úgy, hogy egy összecsapott írás megfelelő lenne ide és illene hozzám. Mindenképp összeszedetten szerettem volna megfogalmazni a gondolataimat és remélem, hogy kisebb-nagyobb sikerrel, de menni fog.

Igazából mint sokan mondták, a matek volt az egyetlen, ami tényleg kifogott rajtam; a bonyolult megfogalmazásával, a függvénytáblázatban megtalálhatatlan képleteivel és úgy összességében az egésznek a számomra felfoghatatlan felépítésével. Egyáltalán nem örültem neki, mert tisztességesen készültem és rengeteg időt szántam rá, mégis érzem, hogy ha nem is szúrtam el annyira, szóbelire mindenképp mennem kell, hogy kihúzzam magam a szarból. Próbálok úgy hozzáállni, hogy legközelebb jobban fog menni és megoldom. Mivel a barátaim is ugyanígy hadilábon állnak a matekkal, felváltva próbáljuk egymásba önteni a lelket, aztán meglátjuk, hogy fog sikerülni.

A pozitív hozzáállás tényleg hihetetlenül fontos, főleg most, az ilyen problémás időkben.

Egyelőre azt hiszem ennyit szerettem volna, a közeljövőben mindenképp fogok még jelentkezni és többet mesélni, viszont a mai napom is sűrű lesz. Kicsi gondfelejtőként átugrok egy ottalvós bulira, aztán holnap újult erővel állok neki a dolgoknak.
Remélem minden úgy halad majd, ahogyan szeretném.

Dühös vagyok. Nem azért, mert magamnak kell megteremtenem a dolgaimat, nem azért, mert ez a későbbiekben segíteni fog, miután betöltöttem a tizennyolcat, állást kell keresnem és gondosan félretenni, hogy függetlenné válhassak és elmehessek innen. Egyáltalán nem azzal van problémám, hogy fel kell nőnöm, elvégre is huszonöt nap és tizennyolc leszek. A felnövésem mikéntjével van a probléma és őszintén, rohadtul kezd elegem lenni, hogy egyre inkább kicsúszik a lábaim alól a talaj.

A családom sosem támogatott semmiben. Rengetegszer próbáltam bemesélni magamnak, hogy minden bizonnyal a fáradtság és a rengeteg munka okozta stressz végett olyanok, amilyenek, de rengeteg olyan impulzus ér a szüleim által, ami már nem mondható normálisnak. Olyan dolgok, amiknek nem kellene mindennaposnak lenniük egy családban, így pedig, hogy az anyám három gyermeknek adott életet, méginkább azt gondolná az ember, hogy talán képes igazi szülő módjára viselkedni. Attól még, hogy valaki belevág a családalapításba, nem azt jelenti, hogy felelősséget is visz magával. Egyszerűen nem érdekli. Mióta mi megszülettünk, alapvetően bizalomgerjesztő pénzforrásként és hibáztatható emberekként tekint ránk, akikre bármit rá lehet hárítani.
Nem azért dühít, mert a tizenhét évem alatt állandóan ezt csinálja és nem is azért, mert az apámmal való kapcsolatom még rosszabb, de egyszerűen olyan szinten toxikus a viselkedésük az egész világ felé, hogy félő, egy idő után saját magukat fogják darabokra tépni a kegyetlen mentalitásukkal.

Az a baj, hogy már évek óta tart ez, mióta ők egy pár, csak káoszt hoznak magukkal. Amerre járnak, veszekedés és negatív hangulat, romlás keletkezik, olyan rohamléptű gondok jönnek, amiket nehéz egy-két szóval kiküszöbölni. Sokáig rosszul esett, hogy a rokonság nem túlzottan van megbékélve velük. Őszintén, rettentően utálják őket és ezt személyesnek vettem, de miután megértem fejben annyira, hogy tényleg fel tudjam dolgozni a dolgokat, rájöttem, hogy nem velem van a bajuk. Minden körülöttünk lévő személy megelégelte a szüleim viselkedését, ennek fejében több felnőtt családtag, ismerős, barát próbált segíteni nekem és természetesen a testvéreimnek is, hogy megoldást találhassunk erre a problémára.
Míg a bátyám dolgozik, adott neki egy munkahely és kedvező fizetés, a párjával nagyon sok tervük van a jövőről és úgy fest, hamarosan el is tudnak költözni együtt, a húgom helyzete viszont sokkal problémásabb. Nekem rengeteg kéz igyekszik segítséget nyújtani, a húgom viszont még csak a hatodik évét tapossa a feszültségtől roskadozó falak között és egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy itt hagyjam, amint kijártam a gimnáziumot. Sokkal nyugodtabb hangvételben telnének az egyetemi éveim, ez tény és való, de nem megy. Nem akarom őt ilyen emberekre ráhagyni, borzasztóan féltem őt és nem szeretném, hogy úgy nőjön fel, ahogy nekem kellett. Így számomra ő a visszatartó erő, mert bármennyire is nehéz vele, mégiscsak a testvérem és hihetetlenül szeretem, azt szeretném, hogy a legjobb legyen neki és semmiféle borzalmat ne éljen át az én gyerekkoromból.
De pontosan egyikünk sem tudja, mi lehetne a legjobb megoldás.

Ez volt az oka az eltűnésemnek. Hogy őszinte legyek, tanulni is nehéz így, mert ha az ember távoktatásban van és rá van készülve a számítógép használatára, akkor természetesen biztos, hogy mindenre szán időt, csak a tanulnivalóra nem, mivel a szüleim ezt is jobban tudják. Valahogy nem veszik észre, mennyire rohamosan nő a tanulmányi eredményem, mennyire igyekszem fejlődni és mennyire jó az átlagom, elvégre is el szeretném érni a kitűzött céljaimat. Így viszont, hogy megállás nélkül támadnak engem és a körülöttük lévőket, úgy alapvetően az egész világot, ellehetetlenítenek abban, hogy nyugodtan és kiegyensúlyozottan foglalkozzak az iskolával vagy egyébként bármivel.

Mindennek ellenére igenis szeretném leküzdeni a hozzájuk láncoló gondokat, mindent, amivel próbálnak belém rúgni, mert az egyszerűen nem megoldás, hogy hagyom lehúzni magam. Utálom, amikor kétségbeesetté válok miattuk és nem tudom, mit csináljak. Muszáj leszek építeni a helyzetből és kihozni magamból a legjobbat, mert ha továbbra is hagyom nekik, hogy hatással legyenek rám, csak tönkremegyek. És miért akarnék olyan lenni, mint ők?

Te jó ég! Az a helyzet, hogy este van, fél tíz és nem igazán tudom, merre áll jelenleg a fejem. Annyi biztos, hogy ez az egy hónap rendkívül eseménydúsan telt és noha ki sem látok a tanulnivalóból, gyakran eszembe jut az oldal és rettentően hiányzik az írás. De komolyan!
Igazából lenne is mit mesélnem, de higgyétek el, elképesztően sok dolog halmozódik ránk így érettségi évében, ráadásképp még a vírushelyzet is rátesz egy kalappal mindenre.

Egy szó, mint száz; sok. Minden sok igazából, nagyon sok dologra kell odafigyelnem és úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy rohadtul ki tud készíteni a sok elvárás, nagyon boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magam. Mindössze az a bökkenő, hogy kellene egy betarható, fix ütemtervet készítenem a tanulást érintően, hogy ne maradjak le és ne kapkodjak kétségbeesetten az érettségi napján. De úgy érzem, hogy ezzel sem lesz gond. Ez a kisebb pihenés elég felüdítő volt és jót tett igazából, még ha csak egy picit is, de fel tudtam töltődni.

Rengeteget írok és olvasok mostanában, hiába volt jelenleg egy tekintélyesebb kimaradásom. Az Apex Legends játék, illetve a Star Wars világa nagyon feldobta a kedvem és rengeteg ötlettel áldott meg, így végre kivirágoztathattam a kreatív énemet is. Az már más kérdés, hogy elég rég rajzoltam digitálisan, de papíron annál inkább. Az inktobert is nagyon szeretném elkezdeni, de úgy vagyok vele, hogy csak rástresszelnék, amiért nem vagyok meg vele, úgyhogy igazából amikor jól esik, csinálom. Az a lényeg, hogy jól szórakozzon az ember közben és nagyon jó érzés olvasgatni, hogy akik a promptokat készítik hozzá, szintén így állnak hozzá. Tök megértőek, ami mindig megmosolyogtat.

Röviden, tényleg nagyon röviden ez a helyzet jelenleg.
Remélhetőleg a tanáraim kitombolják magukat és a heti öt témazáró megiratása után kicsit lepihennek, hogy mi se legyünk leterhelve annyira és legyen időm kidolgozni a tételeimet.
Addig is legyetek rosszak, remélhetőleg nem tűnök el ismét egy hónapra. Ha pedig igen, akkor pedig üzenem a közeljövőbeni önmagamnak, hogy seggbe lesz rúgva.

Fáradt vagyok. Nem fizikailag, nem az a rengeteg edzés és futás terhel meg, még csak nem is az iskola. Leginkább lelkileg érzem padlón magam, rohadtul kimerült vagyok és ez annyira bosszant, pedig normális. Minden ember életében előfordul, hogy elege lesz, túlhajtja magát, pihenésre van szüksége. De most a lelkemnek van szüksége arra, hogy feldolgozza az egy hét alatt történt dolgokat, ugyanis túl sok impulzus ért, amit nehezemre esik feldolgozni.

Kezdjük azzal, hogy egyre több összeesküvés-elmélet, álhír és rémtörténet terjeng a koronavírusról, ami engem kellemetlenül szorongat, mert vannak olyan felvetések, amiben látok némi igazságot. Rengeteg hátulütője lenne annak, ha ismét karantént vezetnének be és bármennyire is agyaltam azon, mi lehetne a legjobb megoldás az egyre rosszabbodó helyzetben, valahogy sehogy sem tudtam tökéletes aranyközépútra találni. Egyszerűen ha folytatódik ez a tanítás és minden dolog, sokkal vészesebb lesz a helyzet, de ha újra korlátozások lesznek, megint beüt a probléma a gazdasággal és minden mással kapcsolatban, így erős kijelentés ugyan, de baromira nem lesz pozitív végkimenetele a dolognak. Ez pedig annyira megrémít, nem csak engem, hanem mindenki mást is.
Alapvetően nem szerettem volna én is az aggályaimat hirdetni ezzel kapcsolatban, de most úgy érzem, szükségem van rá, hogy kiírjam magamból, elvégre is nem csak pozitív történésekből áll az ember élete, a negatívumokat pedig ugyanúgy meg kell élni, ki kell engedni, teret kell hagyni neki, hogy idővel eltűnhessen.

Emellett a családi dolgaim sem a legfényesebbek. Fogalmam sincs, mit kellene kezdenem, pedig a szüleimmel ápolt kapcsolatom még olyan dolog is, amit a kezeim között tarthatnék és megoldást találhatnék rá, de egyszerűen nem megy.
Említettem nemrég, hogy rengeteg dologban biztatnak és támogatnak, ezt pedig nyilván hatalmas sikernek könyveltem el, hiszen az apróbetűs részt nem írtam le, ami az anyámmal való kapcsolatomról szól, de nem is akartam a rossz dolgokra gondolni, csak kiélveztem a pillanatot. Az a nagy helyzet, hogy bármennyire is igyekszem, már jó ideje nem tudom őt kiszakítani a mártír anya szerepéből, pedig esküszöm, elképesztően próbálkozom. Tudom, hogy szülőnek lenni nem egyszerű dolog, legalábbis el tudom képzelni, fáradtsággal és heves indulatokkal járhat a munka és a további magánéleti problémák mellett. Igen, ezt is megértem, hiszen a felnőtteknek még több teher nyomja a vállát, mint nekünk – bár sok esetben a fiataloknak nehezebb. Azzal viszont valahogy sosem fogok tudni megbékélni, hogy rendszerint rengeteg dologért engem hibáztat, olyan apró hülyeségekért is, amikről nem hogy nem tehetek, de sajnos segíteni sem tudok benne. A bátyám helyzete ugyanez, csak neki ott van a munkája menedékként, ahová elmenekülhet itthonról.
Sokszor elagyaltam rajta, mi lehetne a tökéletes megoldás arra, hogy segítsek anyámon és megváltoztassam az önző természetét, hiszen bármennyire is származik tőle rengeteg rossz emlékem, én mégiscsak szeretnék jobb ember lenni és nem haraggal és bosszúszomjas tettekkel visszavágni.
Rengetegszer próbáltam már segíteni rajta, de sajnos vannak olyan dolgok, amiken az adott illető tud csak segíteni. Nem tudom, mi lesz vele, ha már nem leszünk mellette és megfullad a saját utálatában. Bármennyire is bántott sokszor lelkileg, féltem önmagától.

Úgyhogy ez a helyzet. Nem szerettem volna minden szó nélkül eltűnni, hiszen emellett itt vannak nekem a barátaim, ti, az olvasóim és még az írás szeretete, ugyanis említettem nemrég, hogy ismét nagyon rutinosan tudok alkotni. A rajzolásba is visszazökkentem és ezeknek a kis dolgoknak is hihetetlenül tudok örülni. Nem egy egetrengető hír, de még ha ki is vagyok merülve lelkileg, motivál az, hogy a barátaim vigyorogva olvassák az irományaimat és mindenben mellettem állnak.
Köszönöm nekik és nektek is, hogy itt vagytok.