Meglepően jó volt ez a nap. Mint említettem, féltem a korábbi tapasztalataim miatt, hogy nem lesz gondtalan évkezdésünk, de a közösséget szemrevételezve kellemesen csalódtam. Mindenki jókedvűen köszöntötte a másikat, nem láttam árgus pillantásokat a kételkedő csapattól. Bár az tény, hogy ennek ellenére megmaradtak a régi jó szokásaiknál és az egyik lány fennhangon visította ki a gondolatait, de azt hiszem az ő esetében ez már megszokott dolog. Egyébként is, szerintem butaság egyfolytában puffogni azon, ha valakinek vannak rossz szokásai. Nekem például itt van a hatalmas szám, a humorom, ezeket pedig hajlamos vagyok talán az átlagosnál többet használni, dehát milyen lenne a világ a bolondok nélkül?

Összességében az egyetlen, ami nagyon bosszant, az a sulival járó rengeteg kötelesség. Félreértés ne essék, itt nem a tanulásra és egyebekre gondolok, hanem arra a sok megkötésre, ami a vírus elkerülése végett született. Sokszor gondolok bele abba, mi lenne, ha nem is létezne ez az egész hülyeség, ha a ki tudja, kicsoda nem ette volna meg a ki tudja, micsodát. Rengeteg mindent el lehetett volna kerülni, természetesen – az első és a második világháborút is, mi? –, de ezek mind olyan dolgok, amiken persze, elagyalhat az ember, de nem fog megváltozni.
Mindenesetre szerintem jobb félni, mint megijedni és hálásak lehetünk a vezetőinknek, hogy igyekeznek megoldást nyújtani a problémára – nem, itt nagyon nem arra a bizonyos épületben ülő megmondóembertömegre gondolok...
Meg tudom érteni a tanárok aggodalmát is, hiszen a nagyrészük nem a fiatalabb korosztályt erősíti, mégis úgy vagyok vele, hogy legszívesebben magam mögött hagynám ezt az egész pánikot, ezt a feszültséggel járó, problémás időszakot. Fogalmam sincs, mennyi ideig fog tartani ez az egész, de jó lenne, ha minél hamarabb lecsendesülne. Tudom, erre egészen kis esély van, elvégre is azt mondják, hogy ez a rohamosan növekvő statisztika a második hullám, egyértelműen, de mégis szeretek eljátszani a gondolattal, hogy hamarosan vége.

A szalagavatónk is kérdéses, ahogy sok más dolog is. Igazából annak örültem, hogy tavaly meg lettünk kímélve a kisérettségitől, idén mégis jó lenne előre felkészíteni magam lelkiekben az érettségire és túlesni a kisebb, gyakorlós verzióján, még ha nem is repesek az örömtől miatta. Mégiscsak jó lenne egy főpróba az éles helyzet előtt. Meglátjuk.

A barátaim legalább büszkék voltak rám, amiért ezúttal meglepően felkészülten csücsültem végig az első napot, nem felejtettem otthon semmit, a szerencsétlenségemből adódóan nem szorultam semmiféle segítségre és még türelmesen is végigültem a három osztályfőnöki órát, sikerült megmaradni a popsimon, ami nálam elég nagy szó. Összességében sok tervem van erre az évre és a minden lében kanál, pörgős természetem egy kicsit háttérbe fog szorulni, ha szeretném tényleg odatenni magam és nyugodtan, megfontoltan elébe vágni a tizenkettediknek – a tanulásra, edzésre és a családomra összpontosítva.
Bár egy picit visszatérve az első mondatomra igazából egy hetet sem adtak – biztos otthon felejtem a tornazsákom, biztos nem lesz kedvem reggelit készíteni, szóval majd jó baráthoz híven sunyin elkérem valaki nassadagját, ésatöbbi. Én azt mondtam nekik, hogy nem, kizárt! Már csak magamnak is bizonyítani szeretnék, hogy nem vagyok már kisgyerek, akit babusgatni kell.