Hát, úgy fest, hogy lassan csak kialakul valami.

Holnap lesz egy rövid, ismerkedős próbanapom egy Libriben, hétfőn állásinterjúra megyek egy Bershkába, illetve egy kicsikkel foglalkozó önkéntes hely is visszajelzett, hogy szívesen megismernének.

Kicsit idegennek érzem már ezt az újabb és újabb ismerkedést, telefonlebonyolítást, annyira el van hanyagolva a munkaerőpiac, hogy néha úgy érzem, megint 18 vagyok és a legelső interjúimat tervezgetem.

Ironikus, hiszen mindenhol azt lehet hallani, hogy munkaerőhiány van, de embert sehova se keresnek igazán. Bár ez már egy évek óta körbe-körbe járó mese, aminek sosincs eleje és vége.

De legalább komfortnak itt vannak nekem a Ghibli Studio filmjei és a párom. Nem tudom, mennyire lennék egyben mentálisan a támogatás nélkül. Tényleg nagyon visszavágyok már Hollandiába. Annyi nehézség történt mostanában, legyen az magánélet, munkakeresés, meg alapvetően minden, ami az országban megy, hogy egyszerűen már csak szeretnék kint nyugiban letelepedni, találkozni a barátaimmal és megvalósítani azokat a terveket, amiket régóta szövögetek a szívemben.

Talán végre összejön.

De nem élem bele magam túlságosan.

Egy picit megnyugodtam. Mégpedig azért, mert rá kellett jönnöm, hogy nem én vagyok az egyetlen ember ebben a szituációban. Rengetegen egy cipőben járunk, amire ironikusan a TikTok segített rájönni. Meg igazából az az egy-két mai napig is aktív blog, amikre szétszórva rá lehet lelni G-Portálon.

Hol is kezdjem?

Nagyon keményen dolgozom, egyszerűen csak mindig megtalálom a legszerencsétlenebb helyzeteket, mint például az előző munkahelyem. Egyetlen kedves ember volt, aki ugyanúgy a szívét-lelkét beletette a munkába, mint én, de amint elváltak útjaink azzal a csoda hellyel ő is úgy döntött, hogy nem marad tovább. Mindig igyekszem a legtöbbet kihozni a helyzetekből, amiket az élet elém dob, még ha nem is érzem biztosnak, hogy menne.

Tudom, hogy van tehetségem és elég vagyok, büszke vagyok a rajzaimra, az írásaimra, minden munkára, amit valaha kiadtam a kezeim közül, Valakinek egyszerűen csak nem elég, más a stílusa, a szemlélete, vagy egyszerűen csak karót nyelt és minden úgy tökéletes, ahogy ők látják.

Munkakeresés és élet szempontból is mindig a maximumot hozom ki magamból, és ez az a dolog, amire sokan nem jönnek rá. Ha valami nem sikerül úgy, ahogy tervezzük, egyből magunkat fogjuk hibáztatni, arra fogunk gondolni, hogy mi nem vagyunk elegek, mi nem akartuk eléggé azt az egyetemet, azt a munkát, bármit. Valójában csak szívás a mai rohanó világban elhelyezkedni, megtalálni önmagunkat, az ország problémáiról nem is beszélve.

Mindenki próbálja a legjobbat kihozni magából és az életéből, elfáradni és megakadni pedig teljesen normális, emberi dolog. Ettől nem leszünk kevesebbek. A rossz napoktól sem.

Egyszerűen csak néha emlékeztetnem kell magam arra, hogy igenis megérdemlem a pihenést és azt, hogy levessem a gondjaimat a vállamról.

Fáradt vagyok.

Egyszerűen csak... fáradt.

A munkakeresés szar, nem tudom szebben fogalmazni. A szívemet és a lelkemet beleteszem az interjúkba, de mindig olyan érzés, mintha ugyanazokba a falakba ütköznék. Jön a "majd visszahívunk","sajnos mást választottunk az állásra", és a többi. Mindig kapom, hogy miért nem keresek a szakmámban munkát, "hát úgy már biztosan összejönne", ja. Még kevésbé keresnek vissza a grafikusi, animátori és egyéb művészettel kapcsolatos munkahelyekről, mint amúgy. Komolyan, már nem tudom, mit kezdhetnék ezzel a helyzettel. Mindig ugyanaz az ördögi kör, egy szerencsétlen vagyok és nem jönnek össze a dolgok. Szívás magamnak lenni...

Nem is beszélve a szülőkről. Amikor dolgoztam, sem tudtak nyugton maradni. Sosem lesz elég nekik semmi.

Ha már mindhárom gyereküknél elcseszték, legalább hagynának minket békén és néznének magukba. De ó, a nárcisztikus emberek még a halálos ágyuknál is mást fognak hibáztatni, egyáltalán nem magukat.

Néha azon gondolkodom, bár összejött volna Hollandia. Ott lennék kint a barátaimnál, azt csinálnám, amit szeretek, ráadásul egy gyönyörű és barátságos országban.

De valakinek szerencsétlennek is kell lenni a sok szerencsés ember között.

Semmi különös nem történt a mai nap, de mindenképpen szerettem volna írni, még ha csak egy-két szót is. Hiányzott az oldal. Nagyon.

Igazából letudtam az interjút, szerintem nálam fiatalabb volt a lány, akivel beszélgettünk, de egyébként tök nyitottnak és kedvesnek tűnt. Próbáltam a legjobbat kihozni magamból, szerintem az összes interjú közül most kérdeztem a legtöbbet. Eleinte mindig csak hebegtem-habogtam, aztán időközben kiderült, mennyire szeretik a munkaadók a kérdéseket, hiszen logikusan azzal is mutatod, mennyire vagy elszánt a munka kapcsán. Hát, most mindent feltettem, amit csak lehetett.

Tök jó lenne egyébként, egy Flying Tigerről lenne szó, mindig is szerettem az ilyen kis kreatívabb barkács- és egyéb boltokat, ahol igazából mindent is meg lehet találni.

A párommal még benéztünk egy-két boltba, ha már egy pláza mellett voltunk, eszméletlenül sok nyílt, mióta legutóbb arra jártam. Vettünk is egy-két japán édességet, rég volt már, hogy bármi ilyesmit ettem.

Tegnap még alakítottam picit az oldalon, nem írtam át teljesen a kódot, leginkább újabb célok és képek kerültek fel.

Szerintem a héten még jelentkezem, de az is lehet, hogy elpihenem az időt.

Időről-időre feljárok az oldalra, hogy visszaolvassam a bejegyzéseimet. Sokszor hiányzik, néha csak le akarok ülni és minden apróságot kiírni magamból, de aztán megkérdezem, hogy mégis miről írhatnék? Már nem történnek olyan egetrengetően izgalmas dolgok az életemben, nem vagyok olyan szétszórt és bulizós lélek, mint annó középiskolában voltam. Mondhatjuk úgy is, hogy a párom mellett jobban megtaláltam önmagamat, békére leltem, amivel szerintem igazából semmi gond nincsen.

Ugyan nem a legkedvesebb platform rengeteg ember számára, olykor fel-felnézek TikTokra, mert miért ne? Néha egész izgalmas és érdekes kontentre is lehet lelni, bár nagyrészt inkább csak szennyezik a fejlődésben lévő fiatal elméket, de ez már egy másik gondolatmenet, amit naphosszakig lehetne fejtegetni, ha belekezdenék.

Mindenesetre rengetegszer szembejön velem, mennyire unalmassá tud válni az ember élete, ha egy egészséges kapcsolatra talál. Én nem így gondolom. Sokkal nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam úgy, hogy megosztjuk egymással a gondolatainkat, érzéseinket, nézőpontjainkat és minőségi időt töltünk együtt. Ezzel kapcsolatban olyan posztot is láttam, mennyire ironikus, hogy az embernek akkor a legszélesebb a barátiköre, amikor az élete egyáltalán nincs rendben és teljes káoszban éli a mindennapjait. Ezzel is nagyon tudok azonosulni. Leginkább akkor voltam körberajongva mindenféle ember által, amikor egyáltalán nem találtam önmagam és nagyon nem voltam megbékélve az életemmel.

Örülök neki, hogy a dolgok az évek során rendbejöttek, mióta befejezem az iskolát és megszereztem az OKJ-mat nem érzem azt, hogy bizonyítanom kell minden embernek, aki csak keresztezi az utamat.

Holnap állásinterjúra is megyek. Igen, a sokadikra. Időközben összejött egy munka, amit igazából nagyon élveztem, de a vezetőség egyszerűen szar volt, szebben nem is tudnám mondani. Átverték és félrevezették az új kollégákat, a 99%-ukat ok nélkül elküldték a próbaidő lejárta előtt, a maradék 1% pedig inkább felmondott. Sajnos nem a legjobb a szerencsém munkakeresés ügyben, de a mostani nagyon szimpatikus és helyileg sem olyan vészes. Amúgy is nagyon szeretek utazni, nem lenne rossz az a másfél óra.
Bárhogy is alakul, remélem minden rendben lesz.

Bár amíg ő it van mellettem, nem aggódom.