Fáradt vagyok.

Egyszerűen csak... fáradt.

A munkakeresés szar, nem tudom szebben fogalmazni. A szívemet és a lelkemet beleteszem az interjúkba, de mindig olyan érzés, mintha ugyanazokba a falakba ütköznék. Jön a "majd visszahívunk","sajnos mást választottunk az állásra", és a többi. Mindig kapom, hogy miért nem keresek a szakmámban munkát, "hát úgy már biztosan összejönne", ja. Még kevésbé keresnek vissza a grafikusi, animátori és egyéb művészettel kapcsolatos munkahelyekről, mint amúgy. Komolyan, már nem tudom, mit kezdhetnék ezzel a helyzettel. Mindig ugyanaz az ördögi kör, egy szerencsétlen vagyok és nem jönnek össze a dolgok. Szívás magamnak lenni...

Nem is beszélve a szülőkről. Amikor dolgoztam, sem tudtak nyugton maradni. Sosem lesz elég nekik semmi.

Ha már mindhárom gyereküknél elcseszték, legalább hagynának minket békén és néznének magukba. De ó, a nárcisztikus emberek még a halálos ágyuknál is mást fognak hibáztatni, egyáltalán nem magukat.

Néha azon gondolkodom, bár összejött volna Hollandia. Ott lennék kint a barátaimnál, azt csinálnám, amit szeretek, ráadásul egy gyönyörű és barátságos országban.

De valakinek szerencsétlennek is kell lenni a sok szerencsés ember között.