Dühös vagyok. Nem azért, mert magamnak kell megteremtenem a dolgaimat, nem azért, mert ez a későbbiekben segíteni fog, miután betöltöttem a tizennyolcat, állást kell keresnem és gondosan félretenni, hogy függetlenné válhassak és elmehessek innen. Egyáltalán nem azzal van problémám, hogy fel kell nőnöm, elvégre is huszonöt nap és tizennyolc leszek. A felnövésem mikéntjével van a probléma és őszintén, rohadtul kezd elegem lenni, hogy egyre inkább kicsúszik a lábaim alól a talaj.

A családom sosem támogatott semmiben. Rengetegszer próbáltam bemesélni magamnak, hogy minden bizonnyal a fáradtság és a rengeteg munka okozta stressz végett olyanok, amilyenek, de rengeteg olyan impulzus ér a szüleim által, ami már nem mondható normálisnak. Olyan dolgok, amiknek nem kellene mindennaposnak lenniük egy családban, így pedig, hogy az anyám három gyermeknek adott életet, méginkább azt gondolná az ember, hogy talán képes igazi szülő módjára viselkedni. Attól még, hogy valaki belevág a családalapításba, nem azt jelenti, hogy felelősséget is visz magával. Egyszerűen nem érdekli. Mióta mi megszülettünk, alapvetően bizalomgerjesztő pénzforrásként és hibáztatható emberekként tekint ránk, akikre bármit rá lehet hárítani.
Nem azért dühít, mert a tizenhét évem alatt állandóan ezt csinálja és nem is azért, mert az apámmal való kapcsolatom még rosszabb, de egyszerűen olyan szinten toxikus a viselkedésük az egész világ felé, hogy félő, egy idő után saját magukat fogják darabokra tépni a kegyetlen mentalitásukkal.

Az a baj, hogy már évek óta tart ez, mióta ők egy pár, csak káoszt hoznak magukkal. Amerre járnak, veszekedés és negatív hangulat, romlás keletkezik, olyan rohamléptű gondok jönnek, amiket nehéz egy-két szóval kiküszöbölni. Sokáig rosszul esett, hogy a rokonság nem túlzottan van megbékélve velük. Őszintén, rettentően utálják őket és ezt személyesnek vettem, de miután megértem fejben annyira, hogy tényleg fel tudjam dolgozni a dolgokat, rájöttem, hogy nem velem van a bajuk. Minden körülöttünk lévő személy megelégelte a szüleim viselkedését, ennek fejében több felnőtt családtag, ismerős, barát próbált segíteni nekem és természetesen a testvéreimnek is, hogy megoldást találhassunk erre a problémára.
Míg a bátyám dolgozik, adott neki egy munkahely és kedvező fizetés, a párjával nagyon sok tervük van a jövőről és úgy fest, hamarosan el is tudnak költözni együtt, a húgom helyzete viszont sokkal problémásabb. Nekem rengeteg kéz igyekszik segítséget nyújtani, a húgom viszont még csak a hatodik évét tapossa a feszültségtől roskadozó falak között és egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy itt hagyjam, amint kijártam a gimnáziumot. Sokkal nyugodtabb hangvételben telnének az egyetemi éveim, ez tény és való, de nem megy. Nem akarom őt ilyen emberekre ráhagyni, borzasztóan féltem őt és nem szeretném, hogy úgy nőjön fel, ahogy nekem kellett. Így számomra ő a visszatartó erő, mert bármennyire is nehéz vele, mégiscsak a testvérem és hihetetlenül szeretem, azt szeretném, hogy a legjobb legyen neki és semmiféle borzalmat ne éljen át az én gyerekkoromból.
De pontosan egyikünk sem tudja, mi lehetne a legjobb megoldás.

Ez volt az oka az eltűnésemnek. Hogy őszinte legyek, tanulni is nehéz így, mert ha az ember távoktatásban van és rá van készülve a számítógép használatára, akkor természetesen biztos, hogy mindenre szán időt, csak a tanulnivalóra nem, mivel a szüleim ezt is jobban tudják. Valahogy nem veszik észre, mennyire rohamosan nő a tanulmányi eredményem, mennyire igyekszem fejlődni és mennyire jó az átlagom, elvégre is el szeretném érni a kitűzött céljaimat. Így viszont, hogy megállás nélkül támadnak engem és a körülöttük lévőket, úgy alapvetően az egész világot, ellehetetlenítenek abban, hogy nyugodtan és kiegyensúlyozottan foglalkozzak az iskolával vagy egyébként bármivel.

Mindennek ellenére igenis szeretném leküzdeni a hozzájuk láncoló gondokat, mindent, amivel próbálnak belém rúgni, mert az egyszerűen nem megoldás, hogy hagyom lehúzni magam. Utálom, amikor kétségbeesetté válok miattuk és nem tudom, mit csináljak. Muszáj leszek építeni a helyzetből és kihozni magamból a legjobbat, mert ha továbbra is hagyom nekik, hogy hatással legyenek rám, csak tönkremegyek. És miért akarnék olyan lenni, mint ők?