Fáradt vagyok. Nem fizikailag, nem az a rengeteg edzés és futás terhel meg, még csak nem is az iskola. Leginkább lelkileg érzem padlón magam, rohadtul kimerült vagyok és ez annyira bosszant, pedig normális. Minden ember életében előfordul, hogy elege lesz, túlhajtja magát, pihenésre van szüksége. De most a lelkemnek van szüksége arra, hogy feldolgozza az egy hét alatt történt dolgokat, ugyanis túl sok impulzus ért, amit nehezemre esik feldolgozni.

Kezdjük azzal, hogy egyre több összeesküvés-elmélet, álhír és rémtörténet terjeng a koronavírusról, ami engem kellemetlenül szorongat, mert vannak olyan felvetések, amiben látok némi igazságot. Rengeteg hátulütője lenne annak, ha ismét karantént vezetnének be és bármennyire is agyaltam azon, mi lehetne a legjobb megoldás az egyre rosszabbodó helyzetben, valahogy sehogy sem tudtam tökéletes aranyközépútra találni. Egyszerűen ha folytatódik ez a tanítás és minden dolog, sokkal vészesebb lesz a helyzet, de ha újra korlátozások lesznek, megint beüt a probléma a gazdasággal és minden mással kapcsolatban, így erős kijelentés ugyan, de baromira nem lesz pozitív végkimenetele a dolognak. Ez pedig annyira megrémít, nem csak engem, hanem mindenki mást is.
Alapvetően nem szerettem volna én is az aggályaimat hirdetni ezzel kapcsolatban, de most úgy érzem, szükségem van rá, hogy kiírjam magamból, elvégre is nem csak pozitív történésekből áll az ember élete, a negatívumokat pedig ugyanúgy meg kell élni, ki kell engedni, teret kell hagyni neki, hogy idővel eltűnhessen.

Emellett a családi dolgaim sem a legfényesebbek. Fogalmam sincs, mit kellene kezdenem, pedig a szüleimmel ápolt kapcsolatom még olyan dolog is, amit a kezeim között tarthatnék és megoldást találhatnék rá, de egyszerűen nem megy.
Említettem nemrég, hogy rengeteg dologban biztatnak és támogatnak, ezt pedig nyilván hatalmas sikernek könyveltem el, hiszen az apróbetűs részt nem írtam le, ami az anyámmal való kapcsolatomról szól, de nem is akartam a rossz dolgokra gondolni, csak kiélveztem a pillanatot. Az a nagy helyzet, hogy bármennyire is igyekszem, már jó ideje nem tudom őt kiszakítani a mártír anya szerepéből, pedig esküszöm, elképesztően próbálkozom. Tudom, hogy szülőnek lenni nem egyszerű dolog, legalábbis el tudom képzelni, fáradtsággal és heves indulatokkal járhat a munka és a további magánéleti problémák mellett. Igen, ezt is megértem, hiszen a felnőtteknek még több teher nyomja a vállát, mint nekünk – bár sok esetben a fiataloknak nehezebb. Azzal viszont valahogy sosem fogok tudni megbékélni, hogy rendszerint rengeteg dologért engem hibáztat, olyan apró hülyeségekért is, amikről nem hogy nem tehetek, de sajnos segíteni sem tudok benne. A bátyám helyzete ugyanez, csak neki ott van a munkája menedékként, ahová elmenekülhet itthonról.
Sokszor elagyaltam rajta, mi lehetne a tökéletes megoldás arra, hogy segítsek anyámon és megváltoztassam az önző természetét, hiszen bármennyire is származik tőle rengeteg rossz emlékem, én mégiscsak szeretnék jobb ember lenni és nem haraggal és bosszúszomjas tettekkel visszavágni.
Rengetegszer próbáltam már segíteni rajta, de sajnos vannak olyan dolgok, amiken az adott illető tud csak segíteni. Nem tudom, mi lesz vele, ha már nem leszünk mellette és megfullad a saját utálatában. Bármennyire is bántott sokszor lelkileg, féltem önmagától.

Úgyhogy ez a helyzet. Nem szerettem volna minden szó nélkül eltűnni, hiszen emellett itt vannak nekem a barátaim, ti, az olvasóim és még az írás szeretete, ugyanis említettem nemrég, hogy ismét nagyon rutinosan tudok alkotni. A rajzolásba is visszazökkentem és ezeknek a kis dolgoknak is hihetetlenül tudok örülni. Nem egy egetrengető hír, de még ha ki is vagyok merülve lelkileg, motivál az, hogy a barátaim vigyorogva olvassák az irományaimat és mindenben mellettem állnak.
Köszönöm nekik és nektek is, hogy itt vagytok.